Az internetes korban annyi információnk van, hogy hajlamosak vagyunk autoritív módon gondolkodni.
A véleményeket nem támasztjuk alá, nincsenek érveink: sok esetben csak kölcsönvesszük őket. Ha nem értesz velem egyet, „nem vagy velem”, frontvonalak húzódnak, a vita a legritkább esetben nyugszik szakmai érveken.
Ezért a legtöbb dolgozatomban (prezentációk, jelentések, akár sima e-mailek) a szövegeknek ott az indoklása is: Nielsen-felmérések eredményei, a projekt interjúiból idézetek, vagy épp szakirodalmi hivatkozások – és ott se mindenre. A címzett számára elérhető szakirodalom (nem csak nyelvében, beszerezhetőségében, de mélységében is annak kell lennie!) is gyakran fel van tüntetve.
„Radikális” vagyok, szeretek visszamenni a gyökerekhez: a UX minden mozdulatát az emberek kognitív és biológiai képességeiből eredeztetni, a felületet az interjún elhangzott igényekből, és nem vagyok hajlandó holmi divatnak bedőlni.
Ez kell a konzisztenciához: az ember nem változik. Ahogy Rams mondja, a jó dizájn időtálló.
Egyszer egy munkatárs megkérdezte:
– Ádám, te miért ceruzával és vonalzóval tervezel még mindig? Nem csak a gépeset adod le úgyis?
– De, de azt akarom, hogy minden egyes ceruzavonásnak költsége legyen.
Amikor Jobs, Ive, Rams, Spiekermann, Alexander interjúkat nézek (hogy ne csak dizájndolgok legyenek itt: igaz ez a Dijsktra interjúkra is) akkor mindig ugyanez a radikális szemlélet köszön rám vissza: míg a mai dizájn valamiféle egyeztetések-kompromisszumok halmaza (a személyes játékok kiszolgálása), addig ezeknek az embereknek a világa mindent igyekszik a gyökereket folyamatosan szem előtt tartani, és távol tartani maguktól a terméket magát: nem az a kérdés, „igazam van-e”, hanem hogy azok az elvek, amelyek mentén játszunk, mennyire teljesülnek.
Ezeket az elveket senki nem vonja kétségbe. A mindennapi kommunikációban azonban – legalábbis Közép-Európában – valahogy elsikkadnak a kiszolgálás mellett. Nem véletlenül mondja Conway: egy számítógépes szoftver struktúráját a létrehozó szervezet belső kapcsolatrendszere határozza meg!
Persze van, amikor ezek az elvek ütköznek: Astriddal néha napokat vitatkoztunk, ha a térképészet és a UX igényei nem találkoztak egymással. Délután 4-kor elkezdtük, folytattuk hajnali 2-ig, mindenki elment aludni, fél 9-kor bementünk a melóhelyünkre, és folytattuk tovább.
De ennek van értelme. A „nem hiszem, hogy erre a feladatra alkalmazható lenne a SCRUM, mert nincsenek iterációink” mondatra viszont itthon az a válasz, hogy „akkor nem vagyunk barátok”.
Így működünk. De ez ellen nincs más ellenszer, csak az oktatás. Addig viszont keresnem kéne valami barlangot, vagy csak egy sarkot, ahol lehet vitázni…
