Önbecsapós dobozok

Az ember nem mindig azt csinálja, amit a szíve diktál. Ennek sok oka lehet: az elsődleges oka valamiféle külső körülmény, esetleg megfelelési kényszer, de olyan is van, hogy a szabályok nem teszik lehetővé, amit csinálni szeretne.

Dr Terry C. Warner, az Arbinger intézet alapítója azt vette észre, egy érdekes folyamat megy végbe ilyenkor az emberekben: bezárkóznak. Erre a bezárkózásra a környezet pedig hajlamos szintén bezárkózással reagálni, amely a kognitív disszonancia tankönyvekből unalomig ismert köröket futó játszmákká fajul.

Erről szól az intézet több könyve, az Önbecsapás a vezetésben, vagy épp A Béke anatómiája. 

Az éjszaka felébredő férj esete

Az első könyvből egy klasszikussá vált példa: a házaspár férfi tagja az éjszaka arra ébred, hogy csecsemőjük a másik szobában sírni kezdett. Hirtelen az az érzés támad benne, fel kéne kelnie, meg kéne nézni, mi történik a gyerekkel, hogy párja alhasson. De aztán arra gondol, hogy ő is megérdemli a pihenést, nehéz napja volt, holnap még nehezebb lesz, különben is, biztos hogy felesége is felébredt a zajra (legalábbis ő ezt gondolja), és igenis, ő is fel tud kelni a gyerekért – ezzel elárulva előbbi megérzését. 

Az önbecsapás ott kezdődik, amikor nem tesszük meg másoknak, amit a szívünk diktál

(diszklémer: az énhatárok nagyon hiányoznak ezekből a könyvekből, pedig fontosak, de most még ne foglalkozzunk velük, a végén visszatérünk rájuk)

Azzal, hogy elárulta ezt a belső késztetését, a férj egy ún. dobozba került (innen származhat eredetileg az azóta rengetegszer félreértett “think outside of the box” kifejezés). A dobozon belül a férj igazságosnak látta tettét, feleségét ugyanakkor lustának, érzéketlennek, megjátszósnak (hisz csak tetteti hogy alszik! biztos felébredt már), aki rossz felség és rossz anya egybe emiatt.

Saját magát ezzel szemben elkezdte hősnek beállítani, elvégre ő a családjáért dolgozik annyit, és igenis, megérdemli azt a kis pihenést, szorgos és fontos ember ő, akinek halaszthatatlan dolga van másnap, amire igenis koncentrálni kell. Különben is, a héten már kétszer felkelt, igazán nem mondhatják rá, hogy ő ne lenne jó apa, aki érzékeny a gyerek jajveszékelésére…

Mindezek elkezdték igazolni tettét: az önigazolás alapja, hogy ő a csodálatos apa és férj, aki a családjának él.

Az önbecsapás mindig önigazolásba torkollik, amely megmagyarázza az önbecsapás okát.

Gondolatai innentől kezdve jogosnak láttatják tettét. Ettől kezdve:

• Felesége rosszabb színben tűnt fel előtte, mint addig
• Az alvás fontossága megnőtt
• Más felelősségek fontossága megnőtt
• Ha felesége most lusta és érzéketlen, az azért lehet csak mert eddig is lusta és érzéketlen volt, csak nem vette észre
• Innentől kezdve lehetett a feleség hibáit igazolásra használni – hisz miért keljen fel egy ilyen ember helyett?
• Ezek a hibái – még ha igazak is lennének – onnantól lesznek relevánsak, hogy becsaptuk magunkat, nem tettük meg azt amit a szívünk diktál, felfújva ezzel hibáit
• Saját erényeink ugyanakkor szintén felfújódnak ezekben a folyamatokban

Az önigazolás során a valóságról alkotott képünk eltorzul: mások hibáit felfújjuk, saját magunkat piedesztálra emeljük, és természetesen a hibás is mindig a másik lesz.

Ezzel a férj bekerült a “dobozba”, innentől kezdve felesége és közte falak emelkedtek, amikről felesége lehet hogy (amennyiben egyszerűen annyira fáradt volt, hogy meg se hallotta a gyereket) nem is értesült. Innentől kezdve persze szinte mindegy, ki és mikor kel fel a gyerekért, vagy az magától hallgat el, “b.zd meg a fűnyíródat, Nyuszika”, ahogy a régi vicc mondja.

 A férj érzései megváltoztak a feleséggel kapcsolatban: ingerültnek érezte magát vele szemben, dühösnek. 

Valójában azonban egyetlen dolog változott csak a csecsemő felsírásával: a férj belső valósága. 

Velünk maradt címkék és dobozok

A dobozok magukkal hordozzák a másik felcímkézését: hirtelen nem annak látjuk, aki, esendő, de valamilyen módon szerethető ember, hirtelen címkéket akasztunk rá is, magunkra is: jó férj, rossz anya… és innentől – amíg ki nem lépünk a dobozból – hajlamosak vagyunk ezen címkék szemüvegén át láttatni magunkat.

Ha pl. ezek után egy anyák napi csokor elmaradna, és erre a feleség megjegyzést tesz, mit mondana a férj? Hiszen ő jó férj. Nyilván elkezdené vádolni a másikat, hogy ez is csak azért történt, mert a másik hálátlan.

Idővel a címkék és dobozok ránk ragadnak, állandóvá, jellemzővé válnak kapcsolatainkra, vagy akár érzékelt személyiségünkre

Innentől kezdve nem feltétlenül gondoljuk végig a másik panaszának jogosságát, mindent a saját címkerendszerünk szerint vizsgálunk: a másik által hozott süti, ami addig egy törődő gesztus lett volna, mostantól szeretetünk-figyelmünk olcsó megvásárlásának eszköze. Holott a süti ugyanaz, még az is lehet, aki hozta, az nettó szeretetből hozta, tudva, hogy éhesek vagyunk, mi mégis máshogy tekintünk rá: ez is csak olyan, mint a többi…. a férfiak, nők ugyanolyanok, nem igaz?

Közben sokszor észre se vesszük, hogy a másikat eláruljuk: hirtelen kerülünk a dobozba, és onnantól kezdve sodornak minket az események. 

Ez pedig egyetlen következménnyel járhat:

Emberek dobozban egymással szemben

Mit reagálhat a feleség, akinek reggeli közeledését ily módon fogadják? Főleg, ha ez a minta állandósul, és innentől kezdve a másik számára ő lesz a rossz feleség, bármit csinál? Előbb-utóbb a másikat hálátlannak fogja tekinteni, ő is bekerül egy dobozba, ahol ő mindent megpróbál a kapcsolat helyrehozása érdekében (adott esetben nem is tudva a kiváltó okokat), de mit tehet egy “ilyen” emberrel szemben, aki azt se veszi észre ha szeretik?

Az emberek gyakran nem a cselekedeteinkre reagálnak, hanem arra, ahogy kezeljük őket. Így aztán

A dobozban levés másokat is arra késztet, hogy dobozba kerüljenek

Innentől kezdve egyfajta végtelen ciklusba kerülünk: ő bármit csinál, én azt úgy látom hogy, ezért azt teszem hogy, a másik ezt úgy látja hogy, ezért azt teszi hogy… kész is a játszmák klasszikus köre.

A dobozban többé aztán nem szeretetre van szükségünk: önigazolásra. Igenis, rendben van, hogy mi így vagyunk, valóban jó férjek vagyunk, ez táplálja a dobozt – de a dobozzal persze a másik továbbra is csak rossz feleség lehet, aki megérdemli hogy… nem folytatom. Valójában szükségünk van a konfliktusokra, ahol megélhetjük azt, hogy mi vagyunk a jó férj, jó apa… és ez gyakran magával rántja azt, hogy a másik csak rossz lehet.

A dobozban kölcsönös rossz bánásmódot kérünk és kölcsönös igazoltatást kapunk, összejátszva ezzel a dobozok fenntartásában, a dobozban maradásban.

Kilépés a dobozból: újra embernek látni a másikat

A dobozból való kilépés ott kezdődik, hogy ki szeretnénk lépni.

A kilépés feltétele, hogy a másikat embernek lássuk. Klasszikus üzleti megoldás erre a sörözés, de lehet egy romantikus vacsora is. Amint a másik egy ember, akinek szeretetre van igénye, nem pedig egy energiavámpír, amint a másik szükségletei, céljai valósnak tűnnek fel előttünk, nem tudjuk őket nem emberként kezelni – kilépünk a dobozból.

Hirtelen nincs szükségünk az önigazolásokra, és hirtelen a másik aktusait – pl. a sütit – se feltétlenül úgy látjuk, mint eddig. Hiába változik addig a másik viselkedése, semmit nem tehet, amíg mi ki nem lépünk a saját kis dobozunkból. 

• Mi sem tudjuk megváltoztatni a másikat – hisz nem a másikban van a hiba! Ha a saját változásuk se hatna ránk, hiába változnának, mi továbbra is ugyanannak tekintenénk őktet.

• Nem működik a megküzdés – csak elődázza a problémát, és folyamatosan rosszul érezzük magunkat tőle.
• Távozhatunk – de gyakran visszük a dobozainkat is magunkkal. Hiába viszem el a dobozt egyik helyről a másikra, a doboz velem marad, hisz nem léptem ki belőle… s van, hogy a doboz egy esemény hatására „utánam jön”…
• Kommunikáció – mondják sokan. Ugyanakkor a dobozból kommunikálva mindenben az önigazolást keressük, így a kommunikáció se feltétlenül oldja meg a problémákat.
• Új technikákat alkalmazzunk – azok se hatnak mindig. Ha valójában az önigazolás motivál minket, hiába minden békítéstechnika, nem oldódnak meg a konfliktusaink.
• Változtassunk viselkedésünket! – de hisz a viselkedést pont ugyanezek az önigazolások fogják hajtani…

A változás benned kezdődik: nyitottá válni

Valójában mindig egyszerre vagyunk dobozokon belül és kívül: szeretjük a családtagjainkat, és elítéljük a másik pártra szavazókat, vagy van, hogy háborús felek feszülnek egymással szemben… a kulcs az, hogy mindkettőt embernek kell látnunk. Ez senkinek – még a legnagyobb szívűeknek se – sikerül mindig.

A szeretet azt jelenti (számomra), hogy a másik boldogságára lenni. Ha így teszünk, előbb-utóbb kikeveredünk feléjük a dobozból.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az énhatárok továbbra is szükségesek – hisz nekünk is vannak szükségleteink, céljaink, az időnk is véges – jó kérdés, hogy amikor ezek lelkiismeret-furdalásba torkollnak, még mindig jól cselekedtünk-e.

A többiek meg – addig is – igyekezzenek a saját dobozaikon kívül maradni (ez se mindig sikerül persze nekem se sajnos), és ne feledjék a Fal utolsó sorait…

All in all
Or in two
The ones who really love you
Walk up and down
Outside the Wall

Some hand in hand
Some gathered together in bands
The bleeding heart and artists
Make their stand

And when they’ve given you their all
Some stagger and fall
All after all, it’s not easy
Beating your heart against
Some mad bugger’s Wall

Pink Floyd: Outside the Wall