A minap betértünk a Vapiano-ba. Ha nem voltál anno, elmondom, milyen volt régen a Vapiano: bementél, a bejáratnál egy pultnál adtak neked egy érintős kártyát (nem bankkártya!), amivel odamentél mindenféle szakácsokhoz, akik az orrod előtt elkészítették az ételedet, amibe bele is tudtál szólni.
Ezért a látványkonyha élményért, hogy látod ahogy készül az ételed, természetesen felárat kértek, cserébe viszont a kártya pont erre volt, hogy ne vedd észre, mennyit költesz: kifelé menet a pultnál elkérték a kártyádat és közölték az összeget. Addig, amennyire csak lehet, pénzről nem volt szó.
Ez volt régen. Most a Westendben teljesen más élmény fogadott: bementünk, és sehol nem voltak pultok! A szokásos helyén csak egy automata fogadott, hasonló a McDonalds, a PadThai és más éttermek automatáihoz, ahol leadhattam a rendelésemet, és kaptam egy csipogót, amivel jelezték, ha érte mehetek az ételemnek.
Ezzel a Vapiano egy piaci helyzetre válaszolt: elfogytak a felszolgálók a vendéglátásban. A jövőben a válságot túlélő éttermekben egyre többször fogsz találkozni hasonló rendelő automatákkal, tippre az év végére meghódítják az egész várost, ill. remélhetőleg ennél kényelmesebb változatai is lesznek, mobilappok, az asztal sarkán lévő QR kódból nyíló, Apple Pay-es weboldalak.
Ezzel viszont a Vapiano elvesztette a piaci különlegességét: már nem költök akármennyit, hiszen a rendelés elején látom az árakat, minden egyes rendelésem előre kifizetem, valamint – és ez fontosabb – nem látom, ahogy konkrétan az én ételem készül – ez pedig a bizalom csökkenéséhez, és hosszútávon (ha lehet akkor lesz is) minőségromláshoz fog vezetni.
Magyarország demográfiája
Magyarországon az átlagéletkor 43 év, ami ugyan az EU átlaga (44 év) alatt van, de ez azt jelenti, hogy a magyarok több mint fele 43 évesnél idősebb (medián 43.6 év). Fiatalból elvileg jól állunk, 19.5% a népességnek 20 év alatti. Ez rosszabb, mint Ukrajnáé (20.6%, bár tartok tőle, ez háború előtti…), de jobb mint mondjuk Horvátországé (19.3%), vagy Németországé (18.9%). Mindenesetre pincérek tekintetében az egy jellemző karrier indító (tanulás melletti) szakma, és bár anyukám 61 évesen állt be a pult mögé, ez azzal éri meg, hogy a nyugdíját egészíti ki vele, nem pedig megélhetésnek szánja.
Magyarországon van még egy jellegzetes Kelet-Európai és egy jellegzetes magyar hatás: kivándorlás és migráns-ellenesség. A kivándorlás ma már 18-19 éves korban is elkezdődhet, ahogy a diák megpályáz a magyar mellett mondjuk egy Bath-i egyetemet, vagy akár direktben Cambridge-t, de okozhatja az Erasmus program, kinnragadás visegrádi ösztöndíjjal, vagy nemes egyszerűséggel külföldi munkavállalás.
A közelmúltig a diplomás azt jelentette, rendelkezik nyelvvizsgával, amihez sokszor nyelvtudás is párosult. Márpedig egy németül beszélő orvost leginkább onnan lehet megismerni, hogy Németországban él (vagy Svájcban, Ausztriában), függetlenül attól, Magyarországon, Lengyelországban vagy Csehországban született, hova járt iskolába, stb. Az angol szituáció is hasonló – elvileg. Az NHS-t évek óta nem értem, hogy folyamatos bejövő migráció mellett miért vannak ilyen szolgáltatásparaméterei… Mindenesetre a diplomás munkavállaló gyakran kerül külföldre, ahogy a nem diplomás mesterember (vízvezetékszerelő, klímaszerelő, stb) is – aki itthon marad, sokszor nem rendelkezik olyan tudással, ami külföldön is kelendő lenne (pl. magyartanár, magyar jogban járatos jogász), a többiek viszont mennek…
A migránsellenesség direkt következménye, hogy az így kieső munkaerő nem pótolható könnyen pl. Indiából, vagy akár Ukrajnából: az ukránok eleve jobban preferálják a szomszédaik közül a cseheket és lengyeleket, hisz a nyelvüket könnyebb elsajátítaniuk, könnyebb a mindennapi ügyek intézése. Az is jellemző – ezt a szír válság megmutatta – hogy a menekültek oda szeretnek menni, ahol már eleve nagy létszámban élnek, az pedig szintén Németországot, Svédországot jelenti, nem kis hazánkat.
Magyarország leginkább olyan, mint a városszéli vasútállomás: a külföldiek addig vannak itt, amíg meg nem szerzik a továbbjutás lehetőségét a schengeni zóna „belvárosába”.
A (köz)szolgáltatások leépülése
Erről nagyon röviden, hogy politika-semlegesek maradjunk: a pótolatlan kivándorlás egyenes következménye, hogy egyes ágazatok leépülnek, és ez az egészségügyet sújtja a leglátványosabban. Egyszerűen minden európai társadalom öregszik, és amelyiknek van pénze, az nagyon szívesen megfizeti a magyar munkaerőt hogy ennek nyűgjeit csökkentse.
A másik, a már említett vendéglátás: ez egy éven belül automaták tucatjaiban fog kicsúcsosodni, azaz rendelhetünk Netpincéren otthonról, vagy egy netpincér-szerű felületen helyben, és kb. ennyi.
A távmunka sem nyújt megoldást
Sokan mondják, hogy az informatikusok itthon maradnak a távmunka miatt: ez csak részben igaz.
Az IT ipar a távmunkával végleg globalizálódott: ennek majd lesz egy visszaütése, amikor kiderül, hogy az indiaiknak szó szerint anyanyelvük az angol, cserébe adójuk néhány százalék körül mozog, azaz ők sokkal kevesebb pénzből is nagyon boldog életet tudnak élni helyben, a világ legnépesebb országában, főleg, hogy a „gyakorlat orientált” féléves informatikus képzéseknek arrafele évtizedes hagyománya van.
De ha a megbízó mégis ragaszkodna az európaiakhoz, jön az újabb bökkenő, hogy a távmunka nem feltétlenül európai: keressünk a LinkedIn-en egy állást, mondjuk mobil fejlesztő, android, Németország (Távmunka). Véletlenszerűen bökjünk rá 10 állásajánlatra, és adjuk be A Tökéletes CV-t, ami mondjuk azt állítja, hogy 10 éven keresztül mi fejlesztettük a Facebook mobilalkalmazásait. Amikor a lakhelyünket kérdezi, adjuk meg tök őszintén, hogy Budapest, Magyarország.
Jóeséllyel egy automatikus emailt kapunk pár napon belül, hogy sokat gondolkoztak, de nem mennének tovább most velünk, jobb esetben elmondják, hogy ahhoz, hogy foglalkoztatni tudjanak, bárhol lehetünk – Németország területén. Ugyanis német adóalanynak kell lennünk, és hát a fenti migráció azt okozza, hogy van is kiből válogatniuk rendesen, akik Németország mindenféle kisebb-nagyobb településein megfordulnak.
Tegyük fel, hogy ezt is túléltük, és még csak nem is akadtunk bele a KATA/EKHO/Átalány világba, és sikeresen távmunkázunk egy magyar informatikai cégen keresztül, akik egy rakás magyar programozót adnak el.
A magyar informatikai cégek alapvetően külföldre dolgoznak – ugyanis megtehetik. Ennek megfelelően Euróban kérik a számlát, sőt, bár az alkalmazottaikat kénytelenek forintban fizetni, gyakran olyan szerződéseket kötnek, amivel kompenzálják ezt szinte azonnal. Ez azt is jelenti, hogy alapvetően külföldi árakon dolgoznak – erről majd még később lesz szó, miért baj.
A távmunkás dolgozó azzal szembesül, hogy a demográfiai okok miatt szűnik meg körülötte a város: már nincsenek pincérek, csak automaták, már nincs, aki ellássa ha egy balesetet szenved a kórházban, késik a megrendelt kajája mert nincs elég futár, és egyszerűen úgy dönt, hogy nem érdemes itt élnie, hanem követi a többieket oda, ahol azok élnek.
Az informatika lenne a megoldás?
Nos, az sem.
Ahogy jeleztem, az informatikai cégeink külföldre dolgoznak: nincs olyan komolyabb informatikus, aki ne tudna annyira angolul, hogy elnavigáljon egy külföldi cégben, más nyelven pedig rendszerint nem kell tudni. Ebből az is következik, hogy az informatikai megoldások is nemzetközi áron vannak – a már sokszor emlegetett automaták több millió forintba kerülnek.
A magyarul tudó informatikus tulajdonképpen prémium: nem elég, hogy ugyanúgy informatikusnak kell lennie mint egy indiai, vagy mondjuk cseh fejlesztőcég tagjának, de még értenie is kell, mi van leírva a magyar jogszabályokban, esetleg magyar felületet kell fejlesztenie.
Ezért az informatika „import áron van”, akkor is, ha a fejünk felett lévő lakásból rakja össze valaki.
Az erőforrások végessége
Az elektromos autókról álljon itt egy ábra:
Röviden: tömegközlekednünk kell. Mondhatjuk, hogy a vasutat senki nem szereti, meg így pazarol, úgy felesleges, de egyszerűen az, hogy 10 év múlva ugyanennyi autó lesz, de többségük elektromos, ez egy hiú ábránd. Hogy a folyamatosan öregedő társadalom mit szól a bubihoz, az egy jó kérdés, de valószínűtlen, hogy az önálló autózás jelen állapotában fenntartható, azaz ha lesznek is autók, azok tipikusan bérelhető járművek lesznek, sofőrrel, vagy anélkül.
Az építészetben is hasonló gondok vannak – még nem tudjuk, mi legyen a homok helyett.
Értelemszerűen ami véges, az drágulni fog. Így fog járni a kőolaj is, ami – ahogy most is – magával rántja a teljes gazdaságot. Nem tűnt el globálisan nagy mennyiség a piacról, mégis mindannyian érezzük, hogy sokkal drágább lett minden – hisz a közlekedés döntő része áruszállítás.
Válságok válságok hátán
Pandémia, háborúk, aszály – mintha az apokalipszis lovasai csaptak volna le ránk, és könnyen lehet, hogy valóban ez a helyzet.
Amikor arról beszélünk, hogy 2022 a legszárazabb év volt, a kormány persze hozhat mindenféle válságkezeléseket: a baj csak az, hogy semmi oka nincs 2023-nak, vagy 2024-nek, hogy ne legyen legalább ennyire, vagy még rosszabb – vagy ha ők nem is, akkor is néhány évente hasonló helyzet várható, és nem elég az egyszeri segítség ehhez.
Ugyanez a helyzet a migrációval és a háborúkkal: migráció és háborúk lesznek. Az aszályok természetszerűleg fogják feltolni az élelmiszerek árát, ami miatt egyre többet költünk arányaiban étkezésre, a hőmérséklet nem teszi lehetővé a légkondi, vagy legalábbis ventillátor nélküli életet, ami az energia számlánkat fogja befolyásolni. Ezek a hülyeségekre elkölthető pénzünket csökkentik, amit megsínylik a szórakoztatóipar, ami elbocsátásokhoz vezet.
Nyilván ehhez szükséges a változáskezelés képessége, az agilitás, a belső tartalékok – de ugyanúgy fontos, hogy az egyes válságokra nagyon gyorsan tudjunk reagálni. Nem feltétlenül jó, ha minden ország folyamatos veszélyhelyzetben van, ugyanakkor a veszélyhelyzet kezelés az országok fontos és gyakori feladata lesz.
A Design szerepének változása
A fenti kép nem túl optimista – ugyanakkor pesszimistának se hívnám: látlelet, pillanatnyi állapot. Viszont a krízisek sokasodásával az értékteremtés helyett a feladat az értékmentésre terelődik át.
A társadalmat át kell állítani egy teljesen más működésre: ez egy tervezési feladat. A baj az, hogy a szűkösből kell megoldani: nem biztos, hogy lesz pénz menő IT-ra hozzá (nincs aki fejlessze, személyre szabja), nem biztos, hogy lesz olyan jó, mint a mostani (ami az erőforrások viszonylagos végtelenségére blazíroz). Ha így tetszik:
A tervezési feladat ezúttal nem a Wellington-borda minél újszerűbb és ízletesebb elkészítése lesz, hanem a helyette levő zsíroskenyér lehető legemészthetőbb formára hozása.
Teli leszünk romkocsmával: ha egyszer az épülethez nem lehet hozzányúlni rendesen (emlékeztetőül: nincs homok!), nincsenek lényegi erőforrások (nincs ember!), akkor összekalapálunk valamit, ami épphogy csak betölti funkcióját – hát, ilyen lesz a 21. század. A prototípus és a megvalósítás összemosódik: kipróbálni nem lesz idő, ez igazi „maker” világ lesz, ahol össze van rakva valami, ami úgy-ahogy működik, és jóleszaz.
A válságokban legfontosabb talán, hogy nagyon gyorsan kell tudni nagyon pontos képet kapni a problématérről: nincs idő azokra a játszmákra, ahol valaki nyomja a saját hülye ötleteit, ez az amúgy is szűkös erőforrások pazarlásához vezet. Helyben és kontextusban kell lenni, lehetőleg azonnal. Hosszútávon az nyer, aki nem beletrafál a problémákba, hanem gyorsan lezárja a tévutakat.
A helyzetekre felkészülést nehezíti, hogy míg az értékteremtő folyamatokban oda tudtunk menni egy felhasználóhoz, és a pillanatnyi állapot problémáiról beszélgetni, addig nem lehet odamenni egy gazdához, hogy „mit fog csinálni, ha 10 éven keresztül nem esik majd az eső az Alföldön?” – el se tudja képzelni. Nyilván küzdeni fog azért, hogy visszaálljon a status quo, az első éveket az fogja jellemezni, hogy megpróbál vizet szerezni, pl. adjon az állam öntözésre vizet. Amikor ezt végleg feladja, akkor lehet arról elkezdeni beszélni, hogy Tisza újraszabályozása (lesz rá pénz?), vagy másfajta növények termesztése.
Ehhez gyakorlatilag szimulációkat kell építeni: társasjátékokat, drámapedagógiát. Sokkal nehezebb probléma, mint a „gyorsabb lovakat” esete… ugyanakkor kezdenünk kell vele valamit.
Az is biztos, hogy gyorsan kell tudni azonosítani a szükséges erőforrásokat és lefoglalni őket: ez ilyen HR skill. Azzal is tisztában kell lenni, ha az erőforrások állnak, akkor el kell tudni őket engedni – ez sokszor nehéz lesz.
Én sikeres válságkezelésben még nem vettem részt (az Amanoba-t nem tekintem sikeresnek), de ott is talán az volt a legnagyobb probléma, hogy az az erőforrás, amire a leginkább szükség volt (tanárok, akik csináltak már digitális oktatást, és el tudják mondani, hogy kell, itt és most), nem álltak rendelkezésre, és nem volt lényegi kapcsolata a szervezetnek az ügyfélbázissal sem (így a kontextus megértése is időbe telt).
Mindenesetre egy átalakuló országban vagyunk, egy átalakuló világban, amivel meg kell tudnunk birkózni – itt a cél már a túlélés lesz.
